A férjem remekül vezet - sportosan dinamikusan, mégis felelősséggel. Én pedig - maradjunk annyiban - hogy kevés tehetséggel, lassú fejlődési folyamattal tartok ott, ahol tartok - óvatos, biztonságos stílusban eljutok oda szépen, ahová kell vagy akarok.
Sokat tanultam Kedvesemtől az évek során. Középhaladó szintre jutva az "oktatómmal" már két kocsival mentünk gyakorolni. Nem kis félelmet kellett leküzdenem, és a stresszes helyzetben meg kellett határoznom a tanulásom feltételeit, hogy nekem mi jelenti a kapaszkodót, hogy be ne üssön a pánik.
Ő felajánlotta, hogy jön mögöttem, minden rendben lesz. "NE!" -mondtam. "Erre még nem vagyok kész! Menj előttem! Követlek! Nemcsak az útvonalon, hanem a technikádban is. Látnom kell, mit és hogyan kell csinálni!"
Hamar ráérzett, hogy mi kell nekem: úgy ment előttem, hogy minden kereszteződésnél, kikanyarodásnál, sávváltásnál, előzésnél belekalkulált engem is az akcióba - ismerve kezdetleges tudásomat, tapasztalva félelmemet, vigyázva az épségemet, tiszteletben tartva veszélytoleranciámat.
Aztán belejöttem, és éreztem, kihívások elé állít, fokozott tempót diktál, belevisz izzasztóbb helyzetekbe is (nem mindig díjaztam, egyikből másikból lett egy kis balhé, de elismerem, többnyire fantasztikusan csinálta).
Ma már, sok év elteltével, ha nagy ritkán így utazunk - ismeretlen utakon, nagycsaládként, felpakolva nyaralni, két autóval - előfordul, hogy meg is előzöm. Elég, ha mögöttem jön, és jelez, ha van valami, amire vigyázni kell, én pedig a tükörből figyelem. Akkor sem félek, ha egy időre külön válnak útjaink. És persze egyedül is autózom.
Hivatásom kapcsán sokszor köszön vissza ez a saját élményem. Vezetni vagy kísérni? Mindenek előtt bizalmat építeni és ráhangolódni a másikra, ez a legfontosabb. Ki ő? Mi a története? Mivel küzd? Mit bír jelenleg? Mire van szüksége? Később pedig választ találunk majd arra is, kivé válhat, milyen nagyszerű élet-utat álmodhat és járhat be.
A jó segítő felméri a helyzetet, vezetnie kell-e átmenetileg: kifelé egy zsákutcából, vissza a térképre egy tévútról, egy baleseti gócpontból, forgalmi dugóból... Aztán idővel, sok száz lassú, biztonságban, apránként megtett kilométer utan erőre kap a segítségkérő. Elkezdi érezni az erejét, képességeinek öntudatára ébred, próbálgatja, használja bátorságát. Megfogalmazódik benne, hogy hová szeretne eljutni, hogy merre menjen. Megválasztja járművét, úticélját, megállóit, útitársait. Ilyenkor marad nekünk, "hivatásosoknak" a kísérés. Majd az ujjongó öröm és a közös büszkeség, mikor egyszer csak elszáguld a szemünk elől!
Ne félj, Sion, ne csüggedj el! Veled van Istened, az Úr, Ő erős, és megsegít. Boldogan örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked. Zofóniás 3,17
Vettem egy táskát, és találtam benne egy elgondolkodtató üzenetet. Egy kísérő kártya volt, rajta rövid tájékoztatás:
„A terméken felfedezhető kisebb esztétikai eltérések ...
...nem minősülnek hibának, az anyag természetes sajátosságai.
...a valódi bőr természetes eredetéből adódnak, és a termék értékét emelik.
... autentikusságot és a valódi bőr minőségét igazolják.”
„A terméken felfedezhető kisebb esztétikai eltérések ...
...nem minősülnek hibának, az anyag természetes sajátosságai.
...a valódi bőr természetes eredetéből adódnak, és a termék értékét emelik.
... autentikusságot és a valódi bőr minőségét igazolják.”
A gyártó állást foglalt az áru prémium minősége mellett, mielőtt a mű-tökéletességhez szokott szemünk hibát fedezhetne fel.
Karcolatok, textúra- és színárnyalatbeli eltérések, a mintázat változékonysága...
az élő anyagokból készült tárgyakon ez természetes.
Ahogy a szeplők, foltok, ráncok, striák, hegek az emberen.
A lelkünk érzékeny felületén is nyomot hagynak életünk történései, melyek hibának, minőségromlásnak tűnhetnek.
Csalódások, visszaélések, krízisek, veszteségek.
az élő anyagokból készült tárgyakon ez természetes.
Ahogy a szeplők, foltok, ráncok, striák, hegek az emberen.
A lelkünk érzékeny felületén is nyomot hagynak életünk történései, melyek hibának, minőségromlásnak tűnhetnek.
Csalódások, visszaélések, krízisek, veszteségek.
Szégyennel takargatjuk vagy méltósággal viseljük őket?
Hisszük, hogy ezek a hatások megfelelő gondozással hozzáadnak értékünkhöz?
Elfogadjuk, hogy ezekkel együtt lettünk azzá, akik vagyunk?
Valódinak és egyedinek érezzük általuk magunkat?
Hisszük, hogy ezek a hatások megfelelő gondozással hozzáadnak értékünkhöz?
Elfogadjuk, hogy ezekkel együtt lettünk azzá, akik vagyunk?
Valódinak és egyedinek érezzük általuk magunkat?
A termék képviselete ez esetben a mi feladatunk...
Én viszem magammal a táskámban az üzenetet.
„A megrepedt nádszálat nem töri el, a pislákoló mécsest nem oltja ki...”
Máté 12:20
Máté 12:20
Kisfiammal „vígasztalósat” játszottunk. Először élte bele magát szerepjátékba, mondhatni ezzel fedezte fel magának ezt a műfajt.
Nekem el kellett játszanom, hogy van valami bajom és sírok. Ő odajött, megölelt és azt mondta: „Itt vagyok.” De olyan cuki hanghordozással, hogy azt itt nem tudom érzékeltetni. Másfél órán keresztül kb. százszor ismételte ugyanezt a különféle kitalált gondjaimra, pontosan ugyanígy.
A játékunkban benne volt az a nagy igazság, amit sajnos már ő is tud: érheti baj az embert, nem lehet megúszni.
A kisfiam nem is emlékezhet mindenre, de már ő is élt át súlyos betegséget, kisebb baleseteket, sokféle csalódást, amikor nem akarata szerint alakultak a dolgok a kis világában.
A kisfiam nem is emlékezhet mindenre, de már ő is élt át súlyos betegséget, kisebb baleseteket, sokféle csalódást, amikor nem akarata szerint alakultak a dolgok a kis világában.
Akármennyire igyekeztünk minden erőnkkel megóvni ezektől, nem sikerült, és a gyors helyreállítás sem volt mindig lehetséges. De minden pillanatban mellette voltunk.
Néha nincs semmi más, amit adni tudunk; csak a jelenlétünk marad. Tehetetlen, passzív állapotnak tűnik... de a jelenlét hordozhat hatalmas többletet, valódi értéket.
A jelenlét ugyanis
lehet megtartó,
kapcsolatot erősítő, szeretteljes,
lehet reményt keltő,
terheket könnyebbítő,
figyelemelterelő és fájdalomcsillapító, gyógyulást serkentő,
hitet mélyítő – akkor is ha semmi nem történik. Akár szavak nélkül is, cselekvés nélkül is.
lehet megtartó,
kapcsolatot erősítő, szeretteljes,
lehet reményt keltő,
terheket könnyebbítő,
figyelemelterelő és fájdalomcsillapító, gyógyulást serkentő,
hitet mélyítő – akkor is ha semmi nem történik. Akár szavak nélkül is, cselekvés nélkül is.
Ha a jelenlétben együttérzés és lelki erő van, biztonságot ad. Ha elfogadjuk, hogy most erre korlátozódik az eszköztárunk, észrevehetjük, hogy mennyi mindent adunk... gyermekünknek, társunknak, barátunknak – bárkinek, akinek szüksége van ránk.
Ne tűnik nagy dolognak, pedig az. Komoly belső munka kell hozzá. Egyáltalán nem „semmi”, és annak, aki nagy nehézségben van, annak ez a „minden”: az érzés és a tudat, hogy nincs egyedül.
Isten sem ment ki minden nyomorúságos helyzetből. Az emberi élettel együttjár a szenvedés. De előre megígérte, hogy ott lesz velünk.
És ad mellénk pár embert, aki fizikai valójában is tudja érzékeltetni a támogatását. Odaszentelt, stabil, megtartó jelenléttel.
„Itt vagyok!”
A kisfiam már tudja, hogy ez elég.
A kisfiam már tudja, hogy ez elég.